A fenntarthatóbb élelmiszer-ellátási rendszer kialakítása olyan összetett feladat és akkor van a megvalósítására reális esély az elkövetkező évtized során, ha az alulról és a felülről jövő kezdeményezések egyidejűleg ebbe az irányba hatnak, vagyis mind a jogszabályi környezet, mind a fogyasztói akarat támogatja.

Az biztos, hogy fogyasztóként ehhez a tudatos választással járulhatunk hozzá a legegyszerűbben, csakhogy hiába van világszerte mintegy 120 zöld élelmiszer-védjegy, egészen a közelmúltig nem létezett olyan, amely az élelmiszerek előállításának folyamatát egészében vizsgálta volna a környezeti lábnyom tekintetében. Vagyis a tudatosabb fogyasztók egyetlen kapaszkodója jelenleg a termékek származási hely szerinti kiválasztása, illetve az ökotermelésből vagy fair trade-ből származó, vagy valamilyen természeti erőforrás felhasználása szempontjából kedvezőnek mondott élelmiszerek előnyben részesítése. (Most abba ne menjünk bele, hogy ezek a termékek biztosan, ab ovo fenntarthatóbb előállításúak-e, mint mezei társaik. Spoiler: sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet, bővebben lásd ebben a bejegyzésben).

Igen ám, de ahogy egyre többeknek éri el az ingerküszöbét a klímaválság és az ebből fakadó kényszer a fogyasztási szokásai megváltoztatására, a kutatások egyértelműen jelzik, hogy egyre többen igényelnék az „átlag élelmiszerek” környezeti hatásának kommunikációját is és annál nagyobb a „zöld állítások” alkalmazásának csábítása az élelmiszeripari vállalatok számára. A terület szabályozása egyelőre hiányos, sok vállalat okkal és transzparens módon, de megint csak sok cég ingoványos terepen járva kommunikál ebben a kérdésben. Ennek következtében pedig jelenleg ott tartunk, hogy az élelmiszeripar újabb területen kénytelen küzdeni a fogyasztókban kialakult bizalmatlanság ellen, a „zöldre mosás” kifejezés lassan napi szinten kerül elő a közbeszédben.

Magyarán fogyasztói szempontból nézve nagyon kellene már egy olyan élelmiszer-védjegy, amely ebből az elképesztően bonyolult kérdésből a mai kor igényeinek megfelelően, végletesen egyszerű és egy pillantásra felfogható tájékoztatást ad és főleg összehasonlíthatóvá tesz egymással nem csak termék kategóriákat, hanem azokon belül az egyes konkrét termékeket is.

Figyelemre méltó, hogy Franciaország mostanában élelmiszeripari szempontból már nem csak isteni sajtjairól és borairól híres, hanem egy cseppet sem túlzás azt állítani, hogy az élelmiszer-szabályozás fenegyereke lett egy pár év alatt (ennek érdekes részleteit majd egy későbbi posztban nézzük meg). Így egyáltalán nem véletlen, hogy az élelmiszerek tápanyag-tartalmának, kvázi egészségességének egy pillantásra történő megállapíthatóságával kecsegtető, szintén francia Nutri-Score rendszer fenntarthatósági nagy testvérét, az Eco-Score védjegy rendszert is itt dolgozták ki és mutatták be idén januárban.

Akik ismerik a Nutri-Score sztorit (aki nem, olvashat róla itt), azok biztosan egyet fognak érteni velem abban, hogy ezzel az új francia védjeggyel több okból is érdemes muszáj megismerkedni nálunk is. Mindenek előtt azért, mert az Európai Bizottság Farm2Fork stratégiája (ami tulajdonképpen ez európai élelmiszer-ellátási rendszer fenntarthatóbbá alakításának akció-terve) kifejezetten kilátásba helyezi egy uniós fenntarthatósági védjegy megalkotását, amelynek ráadásul számítási alapja nagyjából ugyanaz a sokak által vitatott metodológia lesz, amelyre az Eco-Score is épül, ezért talán nem nagy bátorság azt kijelenteni, hogy a hazai élelmiszeripar is biztosan valami nagyon hasonló követelmény-rendszerrel fog pár éven belül szembesülni. És ez az időtáv akár nagyon le is rövidülhet, mert például a Lidl pár hete már be is jelentette, hogy németországi saját márkás termékein tesztidőszakot indít az Eco-Score védjegy használatára (ahogy tette ezt egyébként a Nutri-Score esetében is).

Forrás: Lidl

Mit kell tehát tudni jelenleg az Eco-Score védjeggyel kapcsolatban?

Vizuálisan (csakúgy, mint a Nutri-Score) a háztartási-gépek energia-osztály besorolását idézi, vagyis a termékek színekkel is megkülönböztetett A-B-C-D-E betűs jelzést kapnak, ahol az A  jelöli a leginkább fenntartható módon előállított élelmiszert.

Forrás: https://docs.score-environnemental.com/

A betűk mögött álló érték kiszámításához először is figyelembe veszik az élelmiszer-kategóriák – Franciaországban a kormányzat által tíz év alatt kidolgozott-  életciklus-elemzésen (LCA) alapuló környezeti lábnyomát (PEF). (Ezt a két angol betűszót érdemes már most jól megjegyezni). Ehhez lehet aztán további ismérvek alapján plusz és mínusz pontokat szerezni. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a kategóriába tartozó termékek összetevői előállításának tudományos alapon összesített és súlyozott környezeti lábnyoma  mellett a konkrét termék származási helyéért, speciális előállítási módjáért (pl. öko), szezonalitásáért, csomagolásának környezetbarát mivoltáért, szállítási körülményeiért, biodiverzitásra, az erdőirtásra gyakorolt hatásért további plusz és mínusz pontokat lehet szerezni, így a kettőből áll össze (jó sok adat begyűjtése és bonyolult számítások után) a végeredmény.

Mindebből már számos következtetés levonható (azon túlmenően is, hogy meglehetősen komplikált dologról van szó):

  • az „LCA” módszer hiányosságait elvileg pótolja ez a komplexebb számítási rendszer, mert figyelembe vesz az élelmiszerek előállítása során keletkező más fontos környezeti hatásokat is

  • ha a kereskedők szerint a fogyasztók körében beválik ez a jelölés, akkor a vállalatok egy része el fogja kezdeni alkalmazni ezt a jelölési módot, még akkor is, ha sokan kétségbe fogják vonni a számítások megalapozottságát vagy túlzóan leegyszerűsítőnek fogják titulálni a rendszert, csakúgy, mint a Nutri-Score esetében (főként várhatóan azokban a termék-kategóriákban, amelyek előállítása eleve nagyobb környezeti terheléssel jár, ezért rosszabb besorolásra számíthatnak).

  • A számítási módszer sajátosságai alapján a cégek a „bónusz pontok” javításával fognak tudni a saját kategóriájukban versenyezni a fogyasztók (és a kereskedők) kegyeiért, vagyis annak a terméknek lesz kedvezőbb a besorolása, amelyiknek a feldolgozási módja, csomagolása stb. fenntarthatóbb lesz.

  • ovábbá kiderülhet néhány meglepő dolog is egyes élelmiszerek előállítása környezeti hatásának összehasonlításakor: egy import termék környezeti lábnyoma adott esetben kisebb lehet egy hazai előállításúnál, vagy egy import biogyümölcs gyengébb teljesítményűnek bizonyulhat ebből a szempontból a hazai hagyományos előállítású társánál, vagy egy kategórián belül egy fogyasztó átvált egy másik termékre csak azért, mert az jobb besorolást kapott (mondjuk másik fehérjeforrást, snack-et, vagy épp szendvicsfeltétet választ).

  • Az Eco-Score rendszer az „átlagos” francia előállítási körülményekre vonatkozó kategória-lábnyom értékeken alapul, tehát más országokban előállított élelmiszerekre történő alkalmazásuk legalábbis kérdéseket vet fel, a hasonló uniós számítások pedig még csak készülőben vannak és lényegesen kevesebb élelmiszer-csoportot ölelnek fel (például azért, mert ebben a munkában nem csak az élelmiszerekkel foglalkoznak).

  • Egyelőre nincsenek kutatások arról, hogy a vásárlók miként fogják kezelni azokat a csomagolásokat, ahol mind az Eco-Score, mind a Nutri-Score feltüntetésre kerül, illetve azon is folyik már a gondolkodás, hogy összevonható-e a két szempontrendszer.

  • Végezetül itt is felmerül az a kérdés, hogy mi történik akkor, ha az európai jogalkotás késik és az élet (vagyis más tagállamok vagy kereskedelmi hálózatok döntése) diktálja majd az európai piacon a fenntarthatósági élelmiszer-jelölés jövőjét?

Forrás: https://docs.score-environnemental.com/

Egy biztos, hogy nem sokáig kerülhető már meg, hogy az élelmiszereken elhelyezett fenntarthatósági irányú tájékoztatást egységesítse a piac vagy a jogalkotó. Meg kell barátkozniuk a vállalatoknak azzal, hogy a leegyszerűsített üzenetekre épülő világunkban nagy valószínűséggel az élelmiszerek jelölésének szabályozásában is egyre inkább ez az irány lesz mérvadó, különösen akkor, ha a klímaválság kapcsán egyre inkább előtérbe kerül az élelmiszer-előállítás környezeti hatása és az étrendek megváltoztatásának szükségessége. Tehát akár az Eco-Score válik – a testvéréhez hasonlóan- mainstream európai védjeggyé, akár uniós szabály hoz létre egy ehhez hasonló alapokon nyugvó harmonizált jelölési rendszert, mindenképpen  számítani kell arra, hogy az élelmiszeripar itthon is már rövid távon szembesülhet ezekkel a versenyképességét is befolyásoló elvárásokkal.

Az Eco-Score rendszerről, valamint kiszámítását megalapozó módszerről itt lehet bővebben olvasni.
(Érdekesség és fontos, hogy Magyarországon a GVH adott ki nemrégiben egy tájékoztatót a zöld állításokról, amely itt érhető el.)