Húsbavágó kérdés: szembenézés egy problémával háromféle megvilágításban

A fenntarthatóbb élelmiszer-rendszerekkel foglalkozva egy idő után kialakul az emberben az az igény, hogy valahogy rendszerbe foglalja a szakirodalomban és az érintettek körében futó, keresztbe-kasul burjánzó érvrendszereket. Ezért nagyon megörültem, amikor nemrégiben rábukkantam egy nagyon érdekes esszére, amelyet az Oxford-i Egyetem kutatója, Tara Garnett írt 2015-ben, amelyben kicsit utopisztikusan felvázolja azt, hogy a haszonállattartás és a húsevés jövőjével kapcsolatban jelenleg futó négy nagy irányzat megvalósításának hatásait továbbgondolva, konkrétan milyen lehet(ne akár) 2035-ben ez a négyféle „jövő”.

Mielőtt azonban ebbe belekezd, elemzi a jelenlegi helyzetet és rámutat azokra a sajátosságokra, amelyek miatt ma még csak kevesen vállalkoznak arra, hogy konkrét tennivalók felsorolásává alakítsák a jövő élelmiszer-termeléséről és fogyasztásáról folytatott elméleti vitákat.

Kedvcsinálóként ennek a bevezető résznek az összefoglalóját készítettem el az alábbiakban. (És javaslom a jövőt felfestő négy vízió elolvasását eredetiben itt, mindenkinek tetszeni fog, aki vágyik néha a sablonoktól elrugaszkadó inspirációra).

A szöveg azzal a megállapítással nyit, hogy lassan külön iparággá növi ki magát a jövő élelmiszertermeléséről és fogyasztásáról szóló vita, a nemzetközi szakmai színtéren egymást érik a tanulmányok, tudományos rendezvények, „forradalmi” kötetek és elgondolások. Valójában azonban még mindig csak ott tartunk (és ez sajnos 2015 óta sem változott), hogy egyetértés legfeljebb abban van, hogy van egy összetett problémánk (egyre több embert kell ellátni, az élelmiszereket kisebb környezeti hatással és kisebb helyről előteremtve, mára kizsigerelt természeti erőforrásokból, úgy, hogy továbbra is sokan éheznek és egyre többen vannak elhízva), és ennek megoldására valamit tenni kell.

A különféle megközelítések és narratívák aztán önálló életre kelnek és az érintettek – irányultságuk és érdekeik szerint – csipegetnek az érvrendszerekből, és a problémát az is fokozza, hogy a nagyobb hatalommal rendelkező szereplők nagyobb hanggal tudják megjeleníteni a saját retorikájukat.

A haszonállattartás és az állati eredetű élelmiszerek fogyasztása nagyon jól bemutatja az élelmiszer-probléma összetettségét és a különféle érdekcsoportok narratíváinak egymás mellett élését. Abban széleskörű tudományos konszenzus mutatkozik, hogy a haszonállattartás használja fel véges mennyiségű erőforrásaink és mezőgazdasági területeink jelentős részét és a környezeti problémáink nagy részét is ez a tevékenység okozza. Ugyanakkor azt már sokan eltérően ítélik meg, hogy a  haszonállattartással járó hátrányok és előnyök mérlege milyen, hogy az előnyök valóban előnyök-e, és ennek alapján milyen megoldások szükségesek, kívánatosak, elkerülhetetlenek vagy lehetségesek. Vagyis a hússal kapcsolatos különféle meggyőződések, értékrendszerek alapján különféle diagnózisok születnek arról, hogy milyen problémák vannak és egyáltalán mi számít „jónak”.

Tara Garnett szerint alapvetően három nagy sztori köré csoportosulnak az érvrendszerek és az érintettek.

Az első abból indul ki, hogy az emberiség létszáma növekszik, ezért az élelmiszerek (elsősorban a tej, hús, tojás és hal) iránti kereslet is nő. Még mindig 800 millió ember éhezik a bolygónkon, ezért a kihívás az, hogy a termelést fenntartható módon, tehát a környezeti károkat mérsékelve növelni kell. A hatékonyság ebben az elgondolásban kulcskérdés, konkrét mérőszámok segítségével ezért az agrár tudományok és az üzleti szemlélet ötvözésével hatékony, fenntarthatóbb termelési rendszereket kell kialakítani, vagyis fenntartható intenzifikációra van szükség. Ez a narratíva dominálja nagyjából az élelmiszer-ellátási lánc minden szereplőjének hitvallását és a politikai diskurzusokat is, hiszen beleillik a gazdasági növekedéssel kapcsolatos tágabb elképzelésekbe és alátámasztja azt a hitet, hogy az emberi találékonyságnak köszönhetően a növekedést le lehet választani a környezeti hatásokról. Ez a megközelítés szintén készpénznek veszi azt, hogy a választás felelőssége a fogyasztóé, ami a piac működésén keresztül valósul meg. A választás szabadságát nem szükséges jogszabályokkal és adóztatással befolyásolni. A technológiát kell fejlesztenünk, mert az emberi természet nem változik, vágyaink által vezérelt és az anyagi javak megszerzése által motivált lények vagyunk és leszünk. A gazdagok mindig is több erőforrás felhasználásával készült termékeket fogyasztottak, mint a szegények, és mivel az emberiség összességében folyamatosan gazdagodik, ebből az következik, hogy bárhogy is nem szeretnénk, nő a kereslet az erőforrás-intenzív termékek, például a hús iránt is. És ahol a kereslet és a jövedelem rendelkezésre áll, ott a kínálat is meg fog jelenni. Ezért van szükség a technológia segítségére, mert általa a keresletet környezeti szempontból kíméletesebb módszerekkel tudjuk majd kielégíteni. Sokan azt is kijelentik, hogy a kereslet csökkentésére irányuló erőfeszítések egyenesen károkat is okozhatnak, hiszen nehéz helyzetbe sodorhatják az élelmiszertermelési célú állattartásból élő emberek százmillióit és a húsfogyasztás csökkentésének propagálása súlyosbítaná a tápanyaghiányos táplálkozás okozta népegészségügyi problémákat. És ennek a „technológiai optimizmustól” fűtött narratívának logikus módon az is a része, hogy a high tech megoldásokért lelkesedők a mesterségesen előállított, sejttenyésztett húsok térnyerését is éltetik.

A második megközelítés a keresleti oldalra, vagyis a fogyasztók viselkedésére és annak kívánatos megváltoztatására koncentrál. Azt mondja, hogy az élelmiszerfogyasztási mintázataink mára katasztrofális mértékben erőforrás-intenzívek lettek, emiatt pedig nem csak a környezetünket tettük tönkre, hanem kövérek és betegek is vagyunk. Ezért meg kell változtatnunk őket. Ez a narratíva is az élelmiszerek előállításának környezeti hatásait mérő adatokra (életciklus elemzésekre) támaszkodik, de nem a termelés, hanem a fogyasztás oldalán látja célravezetőnek a beavatkozást, a fogyasztás csökkentésével. Ebben a gondolatmenetben a haszonállattartással összefüggő környezeti károk mellett előtérbe kerül az érző lényeket érő emberi kegyetlenség, vagyis az állatok kizsákmányolása. A hústermelés nem csak igazságtalan, hanem kevéssé hatékony is, hiszen jobban megéri közvetlenül emberi táplálék célját szolgáló növényeket termelni egy adott területen, mint közvetve először az állatok etetésére szolgáló takarmányt. A mezőgazdasági termelésre használt területek nagysága tovább nem növelhető, ugyanakkor az emberi populáció növekszik, a mezőgazdasági terményeknek mégis 40 %-át a haszonállatok etetésére fordítjuk, vagyis a szegények azért is éheznek, mert ekkora területet használunk a gazdagok élelmiszerének, a húsnak az előállítására. Olyan elképzelések is vannak, hogy a haszonállatok tartására fordított jelenlegi területek 70 %-át  másra is lehetne használni, abban az esetben, ha az étrendünket megváltoztatnánk, például vissza lehetne őket adni a természetnek, vagy bionergia termelésére lehetne ezeket hasznosítani. Vagy kevesebb hús előállításának árán megengedhetnénk magunkat az extenzív, élővilágbarát mezőgazdasági módszerek szélesebb körű elterjesztését, ami lehetővé tenné az ember és a természet kapcsolatának harmonizálását. Ebből a széles megközelítésből kiindulva számos irányzat létezik, függően attól, hogy milyen állati termék fogyasztásának csökkentését milyen arányban képzelik el. A legszélsőségesebb álláspontot nyilván a vegánok vallják, a „kevesebb hús” pozíciót pedig számtalan NGO és növekvő számú tudós vallja magáénak. Ebben a gondolatmenetben a technológia nem képes az általunk okozott problémákat megfelelően kezelni, sőt még tetézheti is azokat, illetve tovább ronthat az eleve kibillent hatalmi egyensúlyon. De a legnagyobb baj az vele, hogy elfedi és táplálja minden rossz okozóját, az emberiség kielégíthetetlen fogyasztási vágyát, amely végső soron tönkreteszi a környezetünket. A környezet tűréshatárai végesek, ezért tehát az ember viselkedését kell megfékezni és a keretek közé szorítani. Azok akik úgy gondolják, hogy a folyamatra mégis „rá kell segíteni” kicsit, a műhúsban látják a kiegészítő megoldást.

A harmadik sztori nem a termelés és a kereslet, hanem a kibillent hatalmi egyensúly megbomlásának oldaláról közelíti meg a kérdést. Emiatt jött létre a hiány és a túlzott bőség kettős problémája mind az agrártermelésben, mind az egészségünkben. A megoldás ezért a hatalmi viszonyok helyreállítása lenne, újra kell gondolnunk és át kell alakítanunk az ellátási láncon belüli strukturális és a természeti környezettel fennálló kapcsolatokat. Az éhínség nem az elégtelen kínálat, hanem az elégtelen hozzáférési lehetőség miatt alakul ki. Ennek a gondolatmenetnek aztán számos – többé vagy kevésbé radikális – változata létezik annak függvényében, hogy a hangsúlyt az egyenlőtlenség környezeti vagy a társadalmi-gazdasági aspektusaira helyezik-e. Az inkább környezetvédelmi felfogásban gyakran kerül elő a termelés relokalizációjának igénye, vagyis az, hogy több ember foglalkozzon életmódszerűen a természetközeli élelmiszertermeléssel a multinacionális nagyvállalatok helyett. Az ökogazdálkodás, az agrárökológia és a permakultúra ebben a felfogásban nem „csak” termelési módszereket, hanem egy egész életszemléleletet tükröz. Mások a termelési eszközökhöz való igazságosabb hozzáférést, a szegények és a marginalizált csoportok felemelését követelik. A környezet megóvása nem cél, hanem sokkal inkább az emberek, csoportok, országok, intézmények közötti strukturális viszonyok egyensúlya helyreállításának kedvező következménye. A mérőszámokról itt értelemszerűen kevesebb szó esik, hiszen nehéz számszerűsíteni az olyan célokat, mint a helyi identitás, kultúra vagy felemelkedés. Iinkább olyan kontextusban kerülnek elő a számok, hogy például ne lehessen a szegényebb országok nyakába varrni unfair módon az ÜHG kibocsájtás terhét. Nem önmagában a haszonállattartással, hanem az ipari, intenzív tartási rendszerekkel van probléma, mert veszélyezteti a szegények megélhetését, az állatoknak szenvedést okoz és tönkreteszi a környezetet. A megfelelő módon és számban tartott haszonállatok tartása ugyanakkor része a fenntartható gazdálkodásnak és az emberi jóllét biztosításának, mert lehetővé teszi a tápanyagok körforgását, a másra nem használható földek hasznosítását, és az ember számára nem fogyasztható növények tápláló élelmiszerekké való átalakítását, amellett, hogy hozzájárul sokak megélhetéséhez, kultúrájának és identitásának megőrzéséhez. Tehát a haszonállattartás ebben a kontextusban egy természetesnek tekintett tevékenység, amely beágyazódik az agrárius eszményképbe, amelyben az ember a természettel harmóniában él. Vagyis az első két elképzeléssel szemben nem „vissza kell adni a természetnek” amit tönkretettünk, és a haszonállattartás problematikáját nem technológiai fejlesztésekkel vagy a fogyasztás csökkentésével kell megoldani.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a fentiek olvasása közben gondolatban besoroltam magamat és az általam ismert érintetteket is a fenti kategóriákba, merthogy az ember gondolkodása már csak ilyen. De ne felejtsük el, hogy a dolog bonyolultságát épp az adja, hogy ezek a megközelítések és érvrendszerek a legtöbbünk fejében keverednek. Viszont ebben a rendrakást el kell kezdeni ahhoz, hogy épkézláb megoldási javaslatok születhessenek.

A következő bejegyzésben azt a tudományos ismeretterjesztő kezdeményezést fogom bemutatni, amely nemrégiben indult és amelynek épp az a célja, hogy rendszerbe foglalva ismertesse a hústermelés és fogyasztás fenntarthatóbbá alakításához figyelembe veendő tudományos eredményeket.