Az előző bejegyzésekkel ellentetétben most jöjjön egy személyes poszt arról, hogy az elmúlt egy évben miként árnyalta a fenntartható étrendről alkotott elképzeléseimet, az étkezési és bevásárlási szokásaimat, és általában az állati eredetű élelmiszerekkel kapcsolatos hozzáállásomat Főnökasszony, Kaparós és Hármaska.
A történet gyerekkoromban, nagyszüleim alföldi kisvárosi házában kezdődik, ahol gyakran voltam részese a vasárnapi tyúkhúsleves elkészítését megelőző szombat délutáni műveletnek. Terike néni, a nagymamám, uzsonnatájban új kötényt kötött, a sparhelten vizet forralt, elővette a nagyvájlingot és a nagykést, majd komótosan kiballagott a kert végébe, ahol a tyúkudvarban némi szemlélődés után ölébe vette az egyik kedves tyúkját és a kert házhoz közeli végében egy gyengéd búcsúsimogatás és néhány becéző szó kíséretében egy szempillantás alatt elvégezte azt a műveletet, aminek jól ismert hangjaira még a szomszédok macskái is megjelentek a garázs tetején. A mai napig az orromban van a tollakra ömlő forró víz gőzének szaga és egyáltalán az egész művelet beégett az emlékezetembe. Ugyanakkor ma visszagondolva az akkori hozzáállásomra, kisgyermekként számomra mindez teljesen természetes volt (pedig egy kis szorongásért már akkor sem kellett a szomszédba szaladnom). Azon viszont már akkor is sokat gondolkodtam, hogy nagymamámnak milyen nehéz lehet ez, hiszen egyébként kifejezetten szeretetteljes kapcsolat fűzte az állatokhoz és mindig volt egy kézhez szoktatott, szelíd tyúkja, amit gyakran ölbe is vett. Aztán másnap délben a húslevesen úszó kövér, aranysárga zsírcseppek és a meggybefőttel és ropogós szélű sült krumplival tálalt csirkesült illata rögtön el is feledtették velem ezeket a kósza gondolatokat. A következő látogatásunkkor pedig kezdődött minden elölről. Egészen addig, amíg a ház négylábú és kétlábú lakói szépen csendben elfogytak, a ház pedig új gazdára talált.
Aztán úgy harminc évvel később úgy adódott, hogy saját családommal beköltözhettünk egy kisvárosi családi házba, ahol a kert végében ott volt egy elhagyatott tyúkudvar és egy távoli lehetőség arra, hogy egyszer majd én is nagymamám nyomdokaiba lépjek, legalább a tyúkok tartása terén. És ahogy a kertes portákon, meg a dolgos hétköznapokban lenni szokott, mindig akadt valami olyan tennivaló a ház körül, ami megelőzte a tyúkudvar kialakításának ügyét. Egészen tavaly tavaszig kellett várni arra, hogy a járvány által okozott változások és lehetőségek hatására nekifogjunk a tojás-projektnek. Merthogy abban biztos voltam, hogy nálunk a tyúkok végelgyengülésben fognak a másvilágra költözni. Vagyis hiába volt számomra természetes gyerekkori élmény a haszonállatok leölése és elfogyasztása, és hiába hasonlítok sok mindenben Terike nagymamámra, az állatok számomra már társak, családtagok.
Májusban aztán elkészült az új tyúkbirodalom, mi pedig igyekeztünk a szakirodalomból felkészülni a tollas családtagok igényeire. Egy szép napon meg is érkezett a három lány Bábolnáról, mert végül úgy döntöttünk, ez az a létszám, ami mellett megfelelő körülményeket tudunk biztosítani a – tudományosan hangzó nevű – bábolnai tojóhibrideknek. Addigi fogyasztási szokásaink alapján úgy kalkuláltunk, hogy három ilyen tyúkocska négyünk tojásigényét tökéletesen ki tudja majd elégíteni.
Azóta eltelt bő egy év és mondhatom, hogy minden emlék, prekoncepció, tudás és kisállattartói rutin ellenére egyáltalán nem csak etológiai ismeretekkel és élményekkel gazdagodtam a tyúktartásnak köszönhetően, hanem szakmai meglátásaimat és a fenntartható élelmiszer-ellátás kapcsán addig látottakat és hallottakat is erősen árnyalta, megerősítette vagy épp cáfolta ez a saját tapasztalat.
Először is a tyúkoknak is van saját személyisége, jobb és rosszabb napja, legjobb barátnője és érzelmei is. Az embereket és egymást is meg tudják különböztetni, hanggal és testtartással is sokféle dolgot tudnak kommunikálni egymásnak és az embernek a történésekről. Alig várják, hogy a kertben szabadon kapirgálhassanak, hogy négykor megkapják az uzsonnát, szó szerint mindenevők, panaszkodnak, ha nagyon meleg van, ha kifogyott a víz az itatóból vagy esik az eső, napnyugta után pedig csendesen putyorognak a helyükön. Vannak köztük kifejezetten szelídek, mások pedig inkább tartják a távolságot. Ha a tyúkjainkra nézek, eszembe jut, hogy mennyivel sivárabb életük lenne egy ipari telephelyen és mennyire „leföldel” és összekapcsol a természettel a velük való foglalatoskodás. Úgyhogy nem kérdés, hogy szakemberként is egyre inkább úgy gondolom, hogy a haszonállatok jólétének javítása az egyik elsődleges feladat a fenntarthatóbb élelmiszer-ellátás felé vezető úton. A tyúkok ketreces tartását pedig Magyarországon is mielőbb be kellene fejezni.
Másodsorban nagyon felemelő érzés a tyúkokkal is megtapasztalni az állat és ember között, a kölcsönös tiszteleten és előnyökön alapuló kapcsolat kialakulását. Van abban valami nagyon ősi, alapvető és megnyugtató, amikor az ember lecsukja laptopot, kimegy a kertbe, felhúzza a gumicsizmát,felkapja a gereblyét, lapátot, előveszi a megszárított füvet és a szomszéd asztalostól kapott forgácsot és kitakarítja a tyúkokat. Közben van egy, amelyik szertartásosan szétkaparja, amit összegereblyéztünk (innen is kapta a nevét), egy másik, amelyik simogatást kér, a harmadik pedig távolabbról szemléli az eseményeket. Világéletemben tartottam kedvencként állatokat (most is van három kutyánk és egy nyuszink is), de nyilván a tyúkok hatására jutottam el oda, hogy nagyon is átérzem azt az élelmiszer-fogyasztással kapcsolatos kutatásokban naponta előkerülő jelenséget, hogy folyamatosan nő az etikai alapon a húsfogyasztást és az állati termékek fogyasztását elutasítók száma, különösen a fiatalabb generációkban. Ezt az aspektust az állati eredetű élelmiszerek gyártói egyelőre nem nagyon tudják a kommunikációban kezelni, pedig erre nagyon nagy szükség lesz a jövőben.
Harmadsorban a házi tojás függőséget okozóan finom. Annyira rákaptunk a tojásevésre, hogy az idén két újabb tyúk beszerzése mellett döntöttünk (ami újabb bonyodalmakat okozott, de erről majd máskor). Én korábban is igyekeztem a boltban bio tojást vásárolni, de azt kell mondjam, hogy még az sincs köszönő viszonyban sem azzal, amit a kapirgálós tyúkok adnak, sem ízben, sem állagban, sem színben, sem illatban.
Szakmai szempontból itt azt emelném ki, hogy a tojás és általában az állati eredetű termékek minőségére vonatkozó védjegyek kialakításánál nagyon fontos lenne, hogy a valóban kiemelkedő minőségű és környezetbarát előállítású élelmiszerek fogyasztásának növelését ösztönözzük. Ez azért is lenne lényeges, hogy fogyasztóként lassan megbarátkozhassunk azzal a törekvéssel, hogy kevesebb, de drágább élelmiszert vásároljunk, így támogatva a fenntarthatóbb termékek előállítóit.
Negyedik tanulság, hogy a táplálkozási hagyományok és kultúra ápolása nem azt jelenti, hogy mindent változatlanul kell megőrizni. A hetvenes évek háztáji gazdaságának világában nagymamám még nem tudta elképzelni, hogy a tyúkokat nem lenne muszáj levágni, viszont csak havonta egyszer-kétszer került baromfihús az asztalra. Én nem vágom le az állatokat, viszont hatásukra egyre kevesebb és ha lehet, ökológiai tartásból származó húst vásárolok, mert még a korábbiaknál is jobban sajnálom az állatokat.
Szakmai szempontból ebből az a tanulság, hogy a fenntarthatóbb étrend kialakításához vezető úton a személyes tapasztalatoknak és az érzelmeknek milyen fontos szerepe és nagy hatása van.
Végül, de nem utolsó sorban egész más érzés reggel a még fészek-meleg tojásokból készíteni egy rántottát. Vagyis van abban valami, hogy akinek csak lehetősége van, érdemes valamit saját magának megtermelni, legyen az egy tő paradicsom, vagy egy pár tojás. Még nem olyan régen veszítettük el a kapcsolatot a természettel, és ha ily módon felélesztjük azt, akkor könnyebben hajtjuk végre azokat az étrendi változtatásokat, amik a fenntarthatóbb jövőnk biztosításához szükségesek.
(+1 érv a tyúktartás mellett: a takarmánybolt igazi társasági, retro hangulatú, élettel teli, demokratikus hely, ahol mindenki egyforma, és aminek a rendszeres látogatását receptre kellene felírni a dolgokat túlgondolni hajlamos, naphosszat a klaviatúrát püfölő nők számára).
