Az előttünk álló időszak kihívásai közül az egyik legnagyobb – és egyénként a legnehezebben felmérhető – a Föld népességének növekedése és ennek jelentősége az élelmiszer-ellátás átalakításában. Vagyis az, hogy amikor erről a kérdésről gondolkodunk, akkor a legtöbben úgy képzeljük, hogy mindenkit természetbarát (= helyi, kézműves) termékekkel kellene ellátni, és a hatalmas gyárakban előállított „műélelmiszereket” szükségtelennek, a környezetre károsnak és rossz minőségűnek gondoljuk. (Ebben a bejegyzésben van szó róla, hogy ezzel a leegyszerűsítéssel a tudomány sem feltétlenül ért egyet.)

A helyzet ugyanakkor az, hogy már 7 milliárd ember ellátása sem lehetséges nélkülük, és mi lesz velünk, ha 9 milliárdan leszünk? Erre a zöld mozgalmak képviselői azzal érvelnek, hogy igenis lehetséges lenne a számítások alapján még a növekvő emberiség élelmiszer-igényének kielégítése is környezetbarát módon, csupán arról az „apróságról” feledkeznek meg, hogy ehhez egy óriási elemszámmal és hihetetlen összetett gazdasági és társadalmi kapcsolatokban működő, globális rendszert kellene TELJESEN átalakítani.

Tény az, hogy ha megnézzük az élelmiszeripar kialakulásának, vagy az egyes termékcsoportok létrejöttének történetét, akkor azt találjuk, hogy az élelmiszeripar mindig a társadalmi változásokra reagált és nem létrehozta azokat. Sok termék valamilyen háborús helyzetnek, vagy katonai szükségletnek köszönheti a létét, a mai hatalmas választék pedig a nagyvárosok kialakulásának és a nők tömeges munkába állásának hozadéka volt. Az is tény, hogy alig pár emberöltő alatt, ami az emberi történelem egészét tekintve csak nagyon rövid idő, teljesen eltávolodtunk a táplálékunk előállításától, vagyis ma a legalapvetőbb biológiai szükségletünk kielégítését „idegenekre” bízzuk.

Az élelmiszer-ellátásunkban a klíma-válság miatt hangoztatott, a tudomány képviselői szerint valóban szükséges változások megpengetik bennünk ebből az elidegenedésből fakadó, tudatalatti frusztráció érzelmi húrjait is: jó lenne újra ismerni azt, aki előállítja az élelmiszereinket.

De az már ritkán tudatosul bennünk, hogy ennek bizony a szó szoros és átvitt értelmében is ára lenne, amit az emberiség jelentős része nem képes vagy hajlandó egyénként megfizetni. Vagyis sokszor nem szeretnénk vagy tudunk jóval többet fizetni az élelmiszereinkért, nem szívesen mondunk le  az evéshez kapcsolódó kis élvezeteinkről, a választékról, vagy alakítjuk át gyökeresen az étkezési szokásainkat. Főleg nincsenek ebben a helyzetben azok, akikről európai, városi értelmiségiként hajlamosak vagyunk megfeledkezni: az a több milliárd ember, akik jelenleg is nélkülöznek vagy épp kifelé tartanak ebből a helyzetből és a társadalmi fejlődés ezen lépcsőfokán szeretnének minél többet fogyasztani. Vagy netán  hátuk mögött hagyni a „helyi élelmiszerellátásban” való részvételüket, mert a felemelkedés lehetőségét a rosszul fizető és fizikailag megterhelő, egyáltalán nem romantikus mezőgazdasági termelésből való kilépésben látják, a maguk és főleg a gyermekeik számára.

Így bár mára az élelmiszeripari óriáscégekben sokan a modern, fogyasztói társadalom problémáinak okozóit (és nem a fenti problémák és belső frusztrációink megtestesítőit) látják, kimondható, hogy a növekvő létszámú emberiség ellátásában egyre fontosabb szerep jut majd nekik, abból a szempontból is, hogy a fogyasztási szokások klíma-barát átalakításában döntő szerepet játszhatnak majd, egész egyszerűen azért, mert rengeteg emberhez jutnak el a termékeik és az üzeneteik.

Persze ez az út sem lesz egyszerű, mert a mára kialakult, jobbára negatív megítélésük miatt gyanakvás figyeli a retorikájukban és termékeikben bekövetkező változásokat és nem egyértelmű annak a megítélése szakmai (és politikai) körökben sem, hogy mennyiben tesz jót vagy épp ellenkezőleg, árt-e a fenntarthatóbb élelmiszer-ellátásért folytatott küzdelem társadalmi elfogadtatásának az ő részvételük, vezető szerepük? Más szóval hiteles tud-e maradni az a küzdelem, amelyet a multinacionális nagyvállalatok korábbi ellenfeleikkel, a fogyasztóvédő és környezetvédő szervezetekkel karöltve kívánnak folytatni? Jó dolog-e, hogy a startup-ok mellett az óriásvállalatok teljes erőbedobással szállnak be a vegán élelmiszerek növekvő piacára?

A szaksajtót és az érdekvédelmi szervezetek álláspontjait böngészve a következő érvek és ellenérvek fogalmazódnak meg ebben a kérdésben:

  • A multinacionális nagyvállalatok rendelkeznek azokkal az anyagi és szellemi erőforrásokkal, ami a gyors és intenzív innovációhoz, termékfejlesztéshez szükséges, ezért az új típusú élelmiszer-kategóriák fejlődésében pótolhatatlan szerepet játszanak.

  • Nagy és közvetlen hatást tudnak gyakorolni az alapanyag-ellátás alakulására: olyan nagyságrendű keresletet testesítenek meg, amely komoly és gyors átalakulást tesz lehetővé a mezőgazdasági termények piacán.

  • Az általuk termelt hatalmas mennyiségeknek és működési sajátosságaiknak köszönhetően a Föld népességének jelentős részéhez eljutnak a termékeik és az üzeneteik, így nagyban segíthetik és meggyorsíthatják a fogyasztási szokások átalakulását a fenntarthatóbb élelmiszer-ellátás kialakításához.

  • Ugyanez megfordítva is igaz, vagyis a tömegek ellátásában meglévő jelentőségük miatt a fenntarthatóbb élelmiszer-ellátás globális kialakítása elképzelhetetlen az ő részvételük nélkül.

  • Az óriásvállalatok által zászlóshajó módjára „kitaposott” úton könnyebben megy majd a változás a kisebb cégeknek is.

  • A vegán termékek választékának és versenyképességének szintén jót fog tenni az óriás szereplők belépése: ezáltal sokkal gyorsabban, sokkal több ember tudja az étrendjében a növényi-alapú élelmiszerek arányát növelni. Az alternatív termékek növekvő és demokratizálódó piaca pedig egyre több befektetőt vonz majd és teszi lehetővé azt, hogy a termékek ára a jövőben csökkenjen.

Az ellenzők az állati kontra növényi élelmiszerek előállítása környezeti hatásának összevetése mellett mélyebbre ásnak a kérdésben és elsősorban táplálkozás-tudományi és etikai nézőpontokat boncolgatnak:

  • A kétkedők szerint ezek a vállalatok hosszan eltartható, ezért sok esetben erősen feldolgozott, gyakran magas só, cukor vagy zsírtartalamú (ún. HFSS) élelmiszereket állítanak elő, amelyek egészséges mivoltát ezért sokan megkérdőjelezik, még akkor is, ha az új termékkategóriában a kiindulási alapanyagok mind növényi-eredetűek. Ezért az „óvatosan lelkesedők” attól tartanak, hogy a vásárlókat megtévesztik a cégek vegánságra kihegyezett üzenetei, holott a termékek egészségre gyakorolt hatásáról sem lenne szabad egyidejűleg megfelejtkezni. (Érdekességként jegyzem meg, hogy a húsipar mostanában előszeretettel támadja ezeket a vegán termékeket erre az érvrendszerre hivatkozva, ugyanakkor az ő termékeinek jelentős része szintén az erősen feldolgozott kategóriába tartozik és félő, hogy ezek a vádak óhatatlanul visszacsapnak idővel rájuk is.)

  • Sokakban kérdőjelet okoz az, hogy ezek a vállalatok továbbra is hosszú ellátási láncokban működnek és a termékeik előállításában továbbra is nagy szerepe van az olcsó munkaerő kiaknázásának és az alapanyagok és késztermékek nagy távolságra történő szállításának. Így ebből a szempontból, jelentős változások nélkül megkérdőjelezhető az előállítási folyamat összességének fenntarthatósága.

A fentieket összegezve arra a megállapításra juthatunk, hogy nagyjából az idő fogja megmondani, hogy a nagyvállalatok képesek lesznek-e saját maguk és az emberiség javára fordítani azt a történelmi lehetőséget, amely most a kezükben van. Vissza tudják-e szerezni az elvesztett bizalmat és hozzá tudnak-e járulni a fenntarthatóbb élelmiszer-ellátás kialakulásához, meg tudják-e oldani a termékeikkel kapcsolatos táplálkozástudományi, az előállítási láncaikra vonatkozó etikai és környezetvédelmi aggályokat?

Szerintem mindannyiunk érdeke az, hogy ebben a kérdésben is előre tekintsünk és szurkoljunk nekik ehhez.