Régóta és rutinosan „önfoglalkoztatok” és ebben a legnagyobb segítségem a mindenkori kockás füzetem. Ebben írom össze reggel a napi teendőimet (és aztán a nap végén nagy élvezettel pipálom ki őket) és a rendszerint kutyasétáltatás, biciklizés vagy kocogás közben születő ötleteim is szép sorban gyülekeznek az erre kijelölt oldalon. Így van ez a potenciális cikk és bejegyzés témákkal is. És ezek között van néhány, amelyeket hónapok óta nem tudok kipipálni, valahogy nem találom azt a fonalat, ami végigvezetne a kérdésen úgy, hogy az ne csak szakmailag korrekt, hanem valamilyen szempontból még érdekes is legyen.

Az egyik ilyen mumusom a tej. Nem csak azért, mert jómagam már bő két éve nem fogyasztok (eredetileg egészségi okokból) tejterméket és már rég túl vagyok a lemondás testi-lelki fázisain és „elengedtem” ezt a kérdést, hanem mert nem ismerek még egy olyan aktuális, élelmiszerekkel kapcsolatos témát, amely tényleg totálisan és ilyen mértékben megosztó lenne, mint a tejtermékek előállítása és fogyasztása.

Most viszont úgy döntöttem, hogy ma, a Tej Világnapja alkalmából megküzdök a tehénnel sárkánnyal és összeszedem a teljesség igénye nélkül mindazt, amit jelenleg a tejtermelés mellett és ellen küzdő szervezetek, egymással nem ritkán totális ellentmondásban állítanak a maguk igaza mellett (illetve itt is gyönyörűen nyomonkövethető az a jelenség, hogy minden oldal a maga számára előnyös tényeket domborítja ki és a többi felett meg elegánsan elsiklik). Igazságot nem tudok tenni én sem, de talán nem haszontalan egyben látni mindazt, amivel a nemzetközi szaksajtóban és a tudományos, szakmai és fogyasztói szervezetek képviselőitől ebben a témában, mostanában szinte naponta olvashatunk (surprise, itthon a tejiparról vagy jót vagy semmit, de inkább semmit).

Nos, a Tej Világnapját 2001-ben vezette be a FAO azzal a céllal, hogy elismerje a tej, mint élelmiszer globális jelentőségét és hogy megünnepeljék a világszerte egy milliárd (!) embert foglalkoztató ágazatot. Ebben a mondatban mindjárt két olyan elem is van, amelynek a kifejtésétől valahogy a tejtermelés leépítéséért küzdők megfeledkeznek: nevezetesen arról, hogy valóban vannak olyan térségek, ahol szinte kizárólag a tejből készült termékek mentik meg a nélkülözőket az éhezéstől, másrészt, hogy a világ fejlődő részén élő sok száz millió embernek a mi nyugati szemünkkel elképesztően szerény megélhetése függ attól az egy-két tehénkétől, amelyet tart a család. Vagyis, amikor a klímaválság miatt szükséges, tudományosan megalapozott indokokból, a tejtermelés és tejfogyasztás világméretű csökkentését szorgalmazzuk (jogosan), akkor a világ elmaradott és fejlett részein teljesen más elvárásokkal és stratégiával kell(ene) elindulni ebbe az irányba. És még ez a két csoport is tovább osztható, mert az is igaz, hogy a Földön mezőgazdasági termelés alá vont hatalmas (és tovább már nem növelhető) területek jelentős részén földrajzi, éghajlati stb. okok miatt egyedül az állattartás a fenntartható élelmiszertermelési mód. Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindenhol muszáj állattartást folytatni, sőt (és erről meg a tejtermelők lobbistái feledkeznek el), hogy számos okból, az előttünk álló évtizedekben biztosan csökkenteni kell az intenzív állattartás mértékét a Földön és táplálkozásunkban nagyobb arányt kell biztosítani a növények fogyasztásának.

Ekkor szokott elkövetkezni az a pont, amikor a szakértők elkezdenek egymásnak esni azzal kapcsolatban, hogy most akkor az intenzív, vagy az extenzív szarvasmarha-tartás a környezetkímélőbb. (Egyébként pont tegnap olvastam egy hírt arról, hogy Új-Zélandon egy kutatásból kiderült, hogy a legeltetéses tartás – és persze a nitrogéntartalmú műtrágya használat – következtében a felszín alatti vizek nitráttartalma vészesen emelkedik, veszélyeztetve az ivóvíz forrásokat, ezért vagy 12-szer több csapadékra lenne szükség (oh well), vagy a tehénállományt a jelenlegi egy tizenkettedére kellene lecsökkenteni, különben baj lesz és még az új-zélandi tejtermékek fenntarthatóságáról alkotott piaci percepció is sérülhet). Vagy hogy mennyi az annyi, amikor a szarvasmarhatartás ökológiai lábnyomát kellene meghatározni, kell-e a talaj egészségéhez a szarvasmarha trágya stbstb. Új kulcsszavak is jöttek: ezek közé tartozik a regeneratív mezőgazdaság, a permakultúra, Allan Savory (na neki vannak aztán csak hangos hívei és ellenzői) és az „etikus” szarvasmarhatartás meg állatjólét.

Apropó állatjólét: szerintem az egyik legnagyobb fejfájást ez a  téma okozza jelenleg a tejipar számára. Márpedig a vegán filozófia terjedése, különösen a fiatalabb generációk körében, nagyon is figyelemre méltó. Elég alaposan átnéztem a tejtermelői (nemzetközi) szakmai szervezetek honlapjait, ahol rengeteg szó esik a fenntarthatóságról, de valahogy ez az állatjóléti téma nem nagyon, de főleg nem részletesen kifejtve szerepel. Az egyik európai mezőgazdasági termelői szervezetnek egy külön (érzésem szerint kicsit alapból sértődött hangnemű) weboldala is foglalkozik (eltartott kisujjal) az állatjólét kérdésével, de valahogy nem találtam igazán őszinte és adekvát választ arra a felvetésre, hogy mit kezdjen az emberiség azzal az egyre gyakrabban megjelenő fogyasztói (és erkölcsi) igénnyel, hogy táplálkozásunk minél kevesebb szenvedéssel járjon más gerinces élőlények számára? Egyre több nézőhöz jutnak el a borjától elszakított anyatehén sírását megörökítő videok, vagy a vágóhidakról készített dokumentumfilmek. Nem tudom megmondani még a saját véleményemet sem arról, hogy lesz-e ebben tömeges változás, vagy niche-kultúra marad az állatvédelmi indokú vegánság, de azt tapasztalatból mondhatom, hogy a munkám során óhatatlanul találkozom mindkét típusú emberrel (és céggel): olyannal, aki elképzelhetetlennek tartja és határozottan elutasítja, hogy a táplálkozásunkon keresztül az állatoknak a okozott szenvedésen egyáltalán csak elgondolkodjon, és olyannal is, akit mélyen megérint ez a kérdés és előbb-utóbb eljut a saját tudatos és tudattalan mozgatórugóihoz is.

Ez utóbbiak között jelentős részt foglalnak el a hagyományok és a kulturális berögződések. Ezek nyilvánvalóan nagyon fontosak, ugyanakkor csak kevés van közöttük, amelyet nem érdemes néha legalább közelebbről megvizsgálni és „challengelni”. (Erre szerintem jó példa a Nutri-Score nevű frontoldali tápértékjelölési rendszer körül dúló vitában az eredetvédett – legtöbbször állati eredetű – termékekkel kapcsolatos kis leágazás/hitvita: az élelmiszerek tápanyagtartalma szerinti besorolásban ezek gyakran a ritkábban és kis mennyiségben fogyasztandó termékek közé kerülnek, mert hogy telített zsír és sótartalmuk rendszerint igen magas. És nem igazán érthető, hogy pusztán amiatt, hogy régóta fogyasztjuk őket és finomak, miért ne kellene tisztában lennünk azzal, hogy bizony csínján kell velük bánni az egészségünk szempontjából?).

És ha már az emberi táplálkozásnál tartunk, elérkeztünk a következő, soha véget nem érő vitához: szükséges-e, netán, noch dazu, egyenesen káros-e a tej és tejtermék fogyasztása az ember számára? Oldalakon keresztül lehetne sorolni az egyes – mindig kutatásokkal alátámasztott – érveket és ellenérveket. Se szeri, se száma a megmondó embereknek és szervezeteknek, akik szent meggyőződéssel állítják a maguk igazát. És tényleg nehéz azt hova tenni, hogy homlokegyenest ellenkező véleményeket lehet olvasni évtizedek óta, vagy azt, hogy egyes országok táplálkozási ajánlásai között mekkora eltérések vannak ebben a kérdésben. Vagy azt, hogy Ázsiában sok országban csak az utóbbi időben kezdtek el egyáltalán tejet fogyasztani (és addig meg valahogy elvoltak). Én körülbelül harminc éve figyelem az egészségtudatos/ alternatív szakirodalmat és véleményvezéreket, a különböző divatos étrendeket és irányzatokat, és az az összbenyomás maradt meg bennem, hogy ezekben a tej általában előkelő helyen áll a „nemszeretem” táplálékok között. Kivéve talán a savanyított tejtermékeket, mert azok valamiért szerencsésebb megítélés alá esnek. Vagy vegyük a csecsemők hozzátáplálásában folyamatosan változó irányelveket a tejtermékek „bevezetésével” kapcsolatban. Vagy hogy hány orvostól hallottam a pollenallergia vagy krónikus nátha kapcsán, hogy a tejet el kellene hagyni, mert az a kisbocinak való. És hánytól meg azt, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, vagy esetleg, hogy bezzeg a kecsketej! És ki ne hallott volna a tejben lévő növekedési hormonok, állatgyógyászati szermaradványok hatásairól terjedő pletykákról, netán arról a témáról, hogy genetikai okokból szó szerint a fél világ laktóz és/vagy tejfehérje érzékeny?

Mindenesetre az tény, hogy itt is óvatosan kellene bánni mindkét oldalon az általánosító véleményekkel, meg a túl rózsaszínűre festett kijelentésekkel is. És hát a tejtermékek fogyasztásáról ma már nem lehet pusztán táplálkozási érvekkel meggyőzni a fogyasztók egy részét, legalábbis a világ gazdagabbik felében semmiképpen. A kalcium, fehérje vagy D-vitamin bevitel önmagában ma már nem eléggé erős érv a jóléti társadalmakban a tejtermékek fogyasztása mellett. És főleg nem jó ötlet (szerintem) az állatok szenvedésére vonatkozó felvetéseket feszt ezzel lepasszolni.

Szóval a Tej Világnapja a szektor méltó ünneplése mellett a mezőgazdaság ökológiai lábnyomának csökkentésére irányuló erőfeszítések, az egymás mellett elbeszélés és a tudományos tisztán nem látás, no meg az állatok ember által okozott szenvedéséről folytatott társadalmi vita világnapja is lehetne. Akár.
(Arról, hogy mekkora globális gazdasági jelentősége és ökológiai lábnyoma van a szektornak, valamint arról, hogy mit tesz a tejipar a fenntarthatóbb működésért, majd egy következő bejegyzésben fogok írni.)